2017. június 25., vasárnap

Digitális detox - internet nélküli tapasztalatok

Tavaly nyáron egy időre kényszerűségből megtapasztaltam a totális internet-nélküliséget, és azóta érik a fejemben a gondolat, hogy kéne erről írni egyszer. Ennek most jött el az ideje, a random nyugtató hatású olasz képekkel kiegészített tapasztalataimat ezennel megosztom.


A digitális méregtelenítés lényege, hogy azt az időt, amit felesleges kütyünyomogatással, Facebook-görgetéssel és Instagram-frissítéssel töltenénk, értelmesebb, "valódi" dolgokra fordítsuk, illetve valóban ki tudjunk kapcsolni, ne álljunk állandó készenlétben a 0-24-es elérhetőség nyomása alatt. A "bezzeg az én időmben" típusú megnyilatkozásokat kifejezetten nem szeretem, az internetet és a közösségi médiát sem démonizálnám, de tény, hogy könnyen eljön az a pont, amikor az életünk kellemes kiegészítője időrablóvá és akár frusztráció forrásává válik.

Én először Estée Lalonde videójában találkoztam a "digital detox" fogalmával, de most, ahogy kicsit rákerestem, kiderült, hogy természetesen nem ő volt az első, aki egy időre kiiktatta a digitális eszközöket az életéből. Paul Miller (újság)író például egy teljes évet töltött internet nélkül, az ő (elsőre talán kicsit meglepő, de szerintem józan ésszel teljesen belátható) következtetéseit ITT lehet olvasni, szerintem érdekes. Sőt, emberek fizetnek is azért, hogy digitális detoxikáló táborokban vegyenek részt.


Tavaly kicsivel több, mint tíz napot töltöttem Olaszországban egy családi nyaralás alkalmával szinte teljesen internet nélkül, mivel a szálláson és a környékén egyáltalán nem volt wifi. Tévénk volt, így nem zártunk ki minden elektronikai eszközt, de mivel nyaraltunk, nyilván nem voltunk odaszögezve a képernyő elé. A nyaralás ténye egyébként részben segített abban, hogy ne akarjunk egész nap az interneten lógni, hiszen nem azért mentünk, hogy egy házban üljünk, sok volt a néznivaló, több programot szerveztünk, mint egy átlagos itthon töltött héten, és a hivatalos ügyeket is igyekeztünk elintézni az utazás előtt. Ugyanakkor a távolság miatt jó lett volna kicsit lépést tartani az itthon és a világban történtekkel, és persze beszélgetni a barátokkal. Tíz nap szerintem nem kifejezetten kevés idő annak, aki minden nap használja az internetet, ennek megfelelően nem is ment teljesen természetesen a dolog.

A kezdetek

Pár órát egészen biztosan mindenki kibír internet nélkül, de utána azért jól esik legalább a tudat, hogy nap végén legalább gyorsan le lehet csekkolni, hogy történt-e valami. Csak a biztonság kedvéért... A személyes dolgok, üzenetek, stb. után jön a következő szint: hátha valaki valahova feltöltött valami érdekeset. Instagram, Twitter, Facebook, híroldalak, kinek mi. Én az Instagramot nézegetem az indokoltnál többször, amire egy rövidke jelenet is rávilágított:  a "kaland" elején, talán második nap a szállásunkon voltunk, éppen nem volt semmi program, csak heverésztünk, és a húgommal hosszú perceken keresztül a régi képeinket nézegettük a telefonjainkon, és csak görgettük, görgettük a régebbiekre... Nem vagyok rá büszke, de szerintem itt enyhe elvonási tüneteink jelentek meg, amit így próbáltunk enyhíteni. Viszont ezután már nem fordult elő, hogy ennyire feleslegesen nyomogassuk a mobilt.


Volt még pár kísérletünk a wifivadászatra, de a kis üdülővárosban csak egy hotel wifijére tudtunk csatlakozni. Az a jel pont arra volt elég, hogy lássam, hogy mit nem láthatok (percekkel később érkeztek értesítések, amik már nem töltődtek be és hasonlók), ezért én a saját nyugalmam érdekében nem erőltettem túl sokáig a dolgot.

A tizenegy-két nap alatt talán kétszer sikerült néhány üzenetet váltanom, bár az a pár perc inkább csak életjel adására szolgált.

Mivel töltöttem az időt?

Mivel nyaraltunk, a városnézés, strandolás és hasonló programok adottak voltak, eközben valószínűleg amúgy sem a bejövő üzeneteimre vagy mások által feltöltött képekre koncentráltam volna. A hosszabb programokon kívül is többször mentünk csak úgy sétálni és felfedezni a városkát - ezt persze itthon is meg lehet tenni, de megint csak: a nyaralás feelinghez ez amúgy is hozzátartozik.


Amikor viszont nem csináltunk semmit, végre tényleg olvastam, zavaró tényezők és egyéb digitális csábítások nélkül (két könyvet fejeztem be a végére), film- vagy sorozatnézés helyett pedig, ami után úgyis ott ragadtam volna még egy kicsit a laptopnál, délutánonként aludtunk, ha éppen otthon voltunk. Esténként néha megnéztünk egy filmet a tévében (így láttam például az egyik kedvencemet, az Életrevalókat olaszul, angol felirattal), olasztanulás néven néztem pár Mondj igent a ruhára-epizódot és egyéb könnyen érthető műsorokat, ha úgy adódott, reggel pedig bekapcsoltuk a zenecsatornát a készülődéshez (az olaszórák elfeledett kedvencének, Jovanottinak az egyik újabb slágere volt a number 1 a listán, de a Sofia című sikerszámmal is itt találkoztunk először, mielőtt egyszer csak itthon is meghallottuk a rádióban). Néha a híradó és az időjárás-jelentés is jól jött, ha éppen elkaptuk - ezenkívül az újságosbódéknál kiírt szalagcímekből tudtam nagyjából tájékozódni a világ dolgairól. Ezek az apró digitális hatások tehát inkább hozzátettek a pihenéshez, a fenti számokat meghallva valószínűleg még sokáig a hosszas szerpentinen való kocsikázások fognak eszembe jutni.


Mi hiányzott, mi nem?

Eleinte hiányzott, hogy átpörgessem a Facebookot és megnézzem a képeket Instagramon. Bár sok Youtube-csatornára fel vagyok iratkozva, sőt, rendszeresen nézem is őket - vagy háttérben, vagy teljes figyelemmel - ezt elég könnyen el tudtam felejteni, úgy voltam vele, hogy majd otthon kiválogatom azokat, amik tényleg érdekelnek, és "bepótolom" a lemaradást, ha tényleg nincs jobb dolgom. Azóta - bár nem iratkoztam le róluk - úgy vettem észre, hogy amúgy is egyre kevesebb videó és videós tud tényleg lekötni.

Kicsit később elhalt a telefonért nyúlós reflex, és amikor véletlenül találtunk wifit (ittunk egy kávét, hogy használhassuk a mosdót, ez már csak a ráadás volt), bebizonyosodott, hogy ezen a téren tényleg nem maradtam le sok mindenről. Hosszabb cikkeket amúgy sem akartam út közben olvasni, otthon meg ugye nem volt rá lehetőség, plusz a különböző híroldalakra nekem nem terjed ki a függőségem, tehát arról is viszonylag könnyen lemondtam, hogy a legfontosabbakon kívül pár napig a világ szörnyűségeiről tájékozódjak. (Bár utána igyekeztem pótolni, ha már pár napon belül éppen a "nemzetközi kapcsolatok szakértőjévé" avattak...)


Ami viszont egyértelműen hiányzott, az a barátaimmal való kapcsolattartás lehetősége (és nyilván fordítva a családdal, ha nem velük lettem volna éppen). Amikor egy városban vagyunk, akkor is előfordul, hogy napokig, akár hetekig nem beszélünk (vagy hogy a napok is heteknek tűnnek). Nyilván a legjobb a személyes találkozás, de ha erre ideiglenesen nincs lehetőségünk, még mindig jobb, ha legalább chaten tartjuk a kapcsolatot, tudjuk, hogy mi van a másikkal. Nem hiszem, hogy kevesebb beszédtémánk van akkor, amikor napi internetes kapcsolat után találkozunk élőben, mint amikor hosszú kihagyás után. Persze (vagy nem tudom, ez mennyire persze) nem az "akárhol vagy, azonnal válaszolni kell"-fajta, amúgy nem sürgős üzenetváltásokat hiányoltam elsősorban (hopp, itt egy dóm, egyik szemmel nézzük csak azt a szobrot, másikkal meg pötyögjünk gyorsan egy válasz-smiley-t), hanem amikor mindketten elérhetőek vagyunk, és valóban beszélgetünk. Szóval ez hiányzott, nem is mindenről értesültem elsőkézből vagy azonnal, de szerencsére utána bepótoltuk személyesen.


Itthoni alkalmazhatóság

Megtehettem volna, hogy itthon is tartok wifimentes napokat, vagy mondjuk egy meghatározott időpont után este már nem kapcsolom be a telefont és a laptopot, de őszinte leszek, nem tettem. Amikor úgy érzékelem, hogy egy órán belül már (túl) sokadszor nyúlok a telefonom után minden különösebb ok nélkül, akkor kikapcsolom rajta a wifit, könnyen elérhető távolságon kívülre helyezem, és rendet rakok, elmegyek futni, vagy más olyan tevékenységet végzek, ami segít kizökkenteni az állandó készültség és frissítgetés ördögi köréből, és segít elindítani fizikailag is valami konstruktívabb cselekedet irányába.


Pár hónapja egyébként kevesebb mobilnettel kell gazdálkodnom, amit nem is tudok mindig beosztani. Egyszerűen hozzászoktam, hogy mindig van lehetőségem használni. Amikor elfogyott, volt, hogy jól jött volna mondjuk a térkép, vagy valamiért tényleg nyilvános wifit kellett vadásznom, de szerintem bőven túlélhető az utazás időtartama telefonnyomkodás nélkül. Mindenki kibírja, ha csak otthon mondom el, ami hirtelen az eszembe jutott, vagy ha tényleg fontos, egy gyors hívással elintézhető. A metrón amúgy is kifejezetten szeretek könyvet olvasni, de ha elkezdem nézegetni a telefonom, elolvasok egy-két cikket, megnézek pár képet, máris eltelt az idő, amit fordíthattam volna másra is. Egy irányba általában negyed órát utazom, sokszor le tudok ülni, tök kényelmes, más dolgom úgysincs, és sok kicsi sokra megy alapon az elmúlt években jó sok könyvnek a nagy részét a napi utazás alatt olvastam ki (vagy éppen rövidebb tanulgatásra, ismétlésre használtam ezt az időt).


Egyébként nem hiszem, hogy a tömegközlekedés közbeni telefonbámulás jobban elidegeníti az embereket, mint az újságba vagy könyvbe való belemerülés. Viszont az alibi-mobilozás kicsit más tészta: főleg az egyetemen vettem észre, hogy sokan (és bizony van, hogy sajnos én is) a telefonjukba merülnek órák előtt, és nem feltétlenül azért, mert dolguk van. A franciatanár (tündéri néni, de nem jóságos nagymamásan, hanem van egy karakteres stílusa) meg is jegyezte egyszer, hogy régen a termekben el sem lehetett csitítani az ifjúságot, olyan hévvel beszélgettek, most meg hullacsöndre lép be az ajtón. Jó-jó, nyilván nem minden társaságra és nem minden alkalomra érvényes ez, de a saját tapasztalataim alapján tényleg létezik ez a viselkedés, aminek ha nem is az a célja, hogy ne szóljanak az emberhez, könnyen kiválthat ilyen hatást. Ez pedig olyan helyzetben, ahol hasonló érdeklődésű emberek ülnek egymás mellett, és akár közösség is épülhetne, nem biztos, hogy szerencsés.

Konklúzió

Nincs baj az internettel és a közösségi médiával, amíg nem minden arról szól az életedben, és nem egy teljesen más életet kreálsz magadnak az online felületeken, hanem a valós életed egy (választott) részét osztod itt meg. Fényképezz bátran, de ne pusztán azért, hogy legyen mit megosztani, lehetőleg azon nyomban.


Aki aktívan használja a kütyüit, és néha úgy érzi, hogy túlhasználja őket, vagy túlságosan függ tőlük, próbálja ki a digitális detoxot. Szerintem ezt nyáron könnyebb megtenni, amikor több (szabadtéri) programot lehet szervezni, tehát itt az idő! Nem kell hetekre eltűnni az online térből, néha már az is segít, ha út közben, programok alatt nem használod a mobilodat, és miközben szemtől szembe beszélgetsz valakivel, nem chatelsz lopva az asztal alatt mással (másokkal). Ha hosszabb távon gondolkodsz, lehet, hogy a nagy unalomban végre lesz időd az addig félresöpört dolgokra, például sportolni, kipróbálni egy új receptet (a polcon szomorkodó papíralapú szakácskönyvből például), nekiállni egy diy-projektnek, új helyeket felfedezni, vagy éppen kicsit többet és jobban aludni. Ha elég sokáig bírod, és átlendülsz a kezdeti nehézségeken, lehetőleg nem is az lesz az első gondolatod a végén remegő kezekkel, hogy ide nekem a telefont, hanem talán tényleg kitisztul és megpihen egy kicsit a rengeteg információ megszűrésében elfáradt agyad.

Ti melyik csoportba tartoztok:
szükségesnek érzitek/szívesen megpróbálkoznátok a digitális elvonással; 
nem akartok és nem is tudtok internet nélkül élni; vagy 
nincs szükségetek megvonásra/nem érzitek magatokat függőnek?

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése