2016. február 8., hétfő

FILMAJÁNLÓ / A dán lány

Nem szeretnék most mindenre kitérő elemzést írni, de mindenképpen megemlékeznék itt a legfrissebb filmélményemről. Aki még nem hallott róla, először olvassa el valahol, hogy nagyjából miről szól, anélkül nem biztos, hogy érthető leszek.

 Annyi középszerűnél is rosszabb filmet láttam mostanában; olyanokat, amit megnézek, és még ha - jobb esetben - nem is érzem nagyon szörnyűnek közben, de ahogy vége, már el is felejtem. A dán lány most más volt, képes volt hatni rám, és ezt még a mozi elhagyása után is éreztem. Igaz, hogy a film szándékosan ilyen érzelmes, de a szándék nekem önmagában nem lett volna elég. Tavaly A mindenség elméletét például kifejezetten giccsesnek tartottam, hiába volt tőle mindenki elájulva, hiába volt igaz történet az alapja, hiába volt hasonló az alaptörténet- és mondanivaló... Egyszerűen miközben elismertem, hogy Stephen Hawking élete tényleg rendkívüli, a filmet nem tudtam igazán pozitívan értékelni.


Nem igazán tudom, hol kezdjem, de talán az Oscar-jelölések mentén sikerül megfogalmaznom a gondolataimat. Kezdjük a látvánnyal: legjobb jelmeztervezés és legjobb látványtervezés kategóriában is jelölték a filmet. Nagyon szép külső és belső képekkel dolgoznak végig, felesleges naplementék, lassítások és egyéb túlzott hatásvadászat nélkül. A koppenhágai jeleneteknél jó volt ráismerni a város ismert pontjaira, miközben mégis egészen más világot sikerült megteremteniük és filmre vinniük, mint amiben mi sétáltunk pár hónapja. A jelmezeknek különös jelentősége van nemcsak a látvány, hanem a történet szempontjából is, hiszen már az átalakulás katalizátora is egy női ruha. A férfiből nővé alakulás kezdeti, külsődleges fázisában pedig egyértelmű a női ruha és az egyéb kellékek ereje.

A külsőségeken kívül természetesen a színészi játék is eltér a főszereplő férfi és a női karakterének megformálásakor. Sokat gondokoztam rajta, hogy vitába szálljak-e azokkal a megállapításokkal, miszerint Eddie Redmayne szinte teljesen nővé alakulva játszotta Lilit. Egyértelműen megváltoztak a gesztusai, de ez el is várható egy ilyen szerepnél. Az első nyilvános beöltözéskor megjelenő zavart, de egyben kacér mosoly, szemérmes alulról pillogás teljesen rendben volt, megfelelő reakciónak tűnt, ahogy hirtelen a férfiak érdeklődésének középpontjába került egy az addig megszokottól eltérő külsővel, ami egyben más viselkedési minták követésével is járt. Viszont az idő előrehaladtával néha már soknak éreztem ugyanezt a mimikát minden egyes helyzetben. Erős pillanatnak éreztem azonban, amikor - tényleg csak pár pillanat erejéig - férfiként használta Lili arckifejezését. Hogy a jelölésére is utaljak, összességében nekem jobban tetszett, mint a már Oscarral jutalmazott Stephen Hawking-szerepben.

A kritikusok szerint a film készítői nem mertek kockázatot vállalni az alapvetően ellentmondásos transzgender téma feldolgozásakor, és valóban, nem nevezném polgárpukkasztónak az alkotást. Einar/Lili nem iagzán ébresztett ellenérzéseket, a környezetében is főként a támogatást látjuk; az elutasítást az orvosok, illetve egy  kültéri támadás jeleníti meg, de ezek csak annyira vannak jelen, hogy egy kicsit árnyalják a képet. Többször szorult el a torkom, és nem azért, mert sajnálkoztam a főszereplőn. De mindenkinek az életében eljöhet és talán el is jön egy olyan pont, esemény, vagy bármi, ami tényleg befolyásolja a további életét, megváltoztatja a gondolkodását vagy őt magát. Az addigi elképzeléseit, reményeit, hitét. Én egy ilyen problémának fogtam fel azt is, amivel Einar szembesül, és az, hogy neki a saját teste jelenti a börtönt, amiből szabadulni akar, az én interpretációmban csak egy - nyilván lényeges - szelet volt. Azt, hogy Einar utánzással alkotta meg Lili karakterét, nem gondolom óriási hibának. Van, aki nőként is tanulja a nőiességet, így ezt nem kérném számon a karakteren. Mint ahogy azt sem, hogy tulajdonképpen valóban eléggé sztereotip nővé alakult. De férfitestben nőnek érezve magát, én nem is igazán vártam el, hogy a vágyott külső megszerzése után rögtön feminista is legyen, főleg az 1930-as évek körül.

Akivel biztos sokan tudnak azonosulni, az a feleség, Gerda karaktere volt, amiért Alicia Vikandert jelölték Oscarra. Kicsit zavaros lehet, de az jutott róla eszembe, hogy ha férfi lennék, miközben a saját női agyammal gondolkodnék, ilyen feleséget szeretnék. Mondtam, hogy zavaros... Gerda erős, önálló, miközben megmarad igazi nőnek. A kapcsolatuk Einarral férjként és feleségként mondhatni tökéletes, támogatják egymás munkáját, sikereit, bizalmas, játékos, és egyáltalán nem lapos a viszonyuk. A férje első olyan változásaira adott teljesen higgadt reakciója, amelyek már nem képezték kettőjük közös játékának a részét, ugyan még ezzel a háttérrel sem tűnik hitelesnek nekem, de aztán a későbbiekben megnyilvánuló támogatása kiegészítve a benne is végbemenő változások, kétségek és szenvedés bemutatásával vezetett el a fenti megállapításomhoz. Emellett mégsem érzem őt mártírnak, egyszerűen elhittem, hogy - akármennyire közhelyes és ezért szörnyű leírni - a feltétel nélküli, igazi szeretet vezeti. Azt nem gondolom, hogy a történetben megjelenő régi barát végig csak plátói támogatást nyújt a számára, bár ki tudja, lehet, hogy teljesen félreértelmezem a rendező szándékát a saját elképzelésem alapján. És hiába alapul a valóságon a történet, inkább csak valóságon alapuló kitalációról lehet beszélni, amit még tovább alakítottak a  cél érdekében. Ezzel pedig nincs baj, csak nem kell összekeverni a kettőt, és számonkérni egyiken a másikat. A vége ugyan mégiscsak hatásvadászra sikerült, de addig a változtatások a karakterekben indokoltak voltak a művészeti alkotás létrehozásához.


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése